Minden, ami anya

Depresszió életünk legszebb időszakában



Saját magam ihlette poszt.

Nem tudom mi van velem, de azt érzem, hogy nem jó.
A nap elején még tele energiával robbantom fel a gyerekkel a nappalit, az udvart és a kavicságyat a felhajtó mellett, de délutánra már támad a rém.
Egyszer csak kezd beszippantani a mély és azon veszem észre magam, hogy semmihez sincs kedvem, kiürült a lelkem és irigykedem a férjemre, hogy ő eljárhat dolgozni.

Gondolom nem vagyok egyedül a problémával.

Megnevezvén a rémet: A szülés utáni depresszióról szólunk ma.

depresszió szülés utáni depresszió

Itt van életünk legcsodálatosabb időszaka és minket lehúz a depresszió.
Hogy is van ez?
Hogy tehetjük tönkre ezt az időszakot azzal, hogy rosszkedvünk van?

Hátha másért nem is, emiatt már tuti még lejjebb süllyedtünk a képzeletbeli érzelmi létránkon.

Egyáltalán mi tehetünk róla vagy örököltük?

Vagy csak akkora a nyomás és a megfelelési kényszer a gyereknevelést, a háztartást, a táplálást és a külsőnket illetően, hogy beleroggyan a mentális egészségünk?

Hát most jön az arculcsapás.

A fent felsoroltak közül MIND szerepet játszik abban, hogy nem tudjuk kontrollálni a hangulatingadozásainkat.
De ezt tudom még fokozni: a kontroll-vesztettség miatt kialakult bűntudat még rátesz egy lapáttal azoknál az anyukáknál, akik realizálták a problémát.

És mi teszi fel az i-re a pontot?

Hát persze, hogy azon idősebb rokonok, akik nem értik vagyis nem érthetik a problémádat.
Azok, akik nem csináltak "nagy ügyet" a gyereknevelésből.
Akik visszatérhettek viszonylag hamar a saját életükhöz, munkájukhoz, mert lepasszolták a gyereket a nagyszülőknek oszt kész.
Ez azért fájó pont nagyon, mert TUDOD pontosan, hogy TE, aki most otthon vagy gyesen a kisgyermekeddel, sokkalta többet adsz bele a gyermek érzelmi-és értelmi táplálásába, mint azt a szüleink tették, mégis értéktelennek érzed magad, mert nem vagy olyan szuperanyu, aki profi gyereknevelés, kitűnő házvezetés, 5 csillagos Michelin Chef tudásod mellett még vissza is tudnál menni dolgozni az S-s méretű ruhadarabjaidban.
Minél többet adsz bele, annál többet vár el a közösség.

Mindig olvasol, utánajársz és javítasz. Ebből áll az egész napot. Folyamatos újra tervezés.
Megterhelő pszichésen, ha mindenhol meg akarsz felelni.

Saját káromból tanulva, egyet ajánlhatok. Mégpedig azt, hogy lehetőség szerint válassz a sok megfelelési alternatívából 1-t, maximum 2-t és azt maxold ki.
Ha a fejedbe vetted, hogy márpedig Te egy értékes személyt kívánsz adni a társadalomnak, akkor adj bele apait-anyait.
Ha még mellette elhatároztad, hogy mindig tiszta lesz az otthonod a gyerek mellett is, akkor hajrá.
De ha azt vetted a fejedbe, hogy gasztronómiai kánaánban fog a családod élni, akkor gyerünk, valósítsd meg azt.
Vagy ha az a cél, hogy visszanyerd az alakod, akkor figyelj oda az egészséges táplálkozásra és mozgásra.

Ne akarj mindenben pro lenni.
Csak olyat válassz, amiben kiélheted azt az életérzést, hogy fontos és értékes vagy.
Na mármost, én úgy gondolom, hogy a gyereknevelés PONT ilyen.
Semmi fontosabb feladat nem létezhet a világon, minthogy életünk fő műve, miként lesz világmegváltó.
Hiszen minden anyuka arról álmodik, hogy a gyermeke majd sokra viszi. Teljesen mindegy, hogy milyen területen.

Borzasztó nehéz az a paradigma-váltás, amivel kievickélhetünk a depresszió mély gödréből, de csak rajtunk múlik.

Nem akarok még egy olyan napot az életemben, amit én magam árnyékolok be.
Igen.
Én magam, mivel szarul voltam, majd realizáltam a problémát, ami hozzásegít engem a probléma elméleti megoldásához, tehát már csak a kivitelezés van hátra.

Ez most nem azt fogja jelenteni, hogy mindig boldogok leszünk, hanem azt, hogy fel fogjuk tudni ismerni időben, hogy mikor támad a rém és, ha felismertük, már lépéselőnyben vagyunk.

A lényeg, hogy ne hatalmasodjon el rajtunk, mert arra rámehet az egész család hosszútávon.

Gyerünk csináljuk együtt.
Nekem is aktuális a probléma.

Szívesen olvasnék praktikákat Tőletek, amivel áthidalható a rém uralma.

Tovább
0

Reggeli gondolatok



05:30 - Csörög az ébresztő.
Kelni kell. vagyis kéne.
Apa odafordul.
A kettőnk között húzódó keskeny marginális vonalat belengi a kettőnk szájszaga.
Még egy ok, hogy megkezdjük a napot.

06:00 - Fogmosás.
Apa készülődik a munkába.
Én nem.
Én itthon dolgozom.
Dolgozom?!
Dolgozom.
Munka ez?
Minden bizonnyal, ha elfáradok benne estére.
 

06:15 - Kávé
Apának egy, Anyának egy.
Konyhaasztalnál megisszuk, közben fáradt, de mosolygós arccal nézünk egymásra.
Apa el a mosdóba.
Egyedül maradtam pár percre a gondolataimmal és a kávémmal.

06:30 - Már összeírtam a fejemben a listát, hogy mit is kell/kéne ma csinálni.
 - A konyhaasztal rumlis, legalább valamit arrébb kéne rajta taszajtani, hogy úgy tűnjön, megindult a rendrakási folyamat.
 - Mosogatni vagy kipakolni a mosogatógépet utána bepakolni azt? Még eldöntöm.
 - Felporszívózni, mert a gyerek tegnap este még a pereccel szórakozott. Mindenhol perec. MINDENHOL. Apa vissza a mosdóból. Hoz a kezében valamit. Perec.
 - Felmosni. Tea+ivópohár=pöttyös járólap és parketta. Majd a hosszú alvásnál, hogy mire felébred a gyerek legyen megint mit összeteázni.
 - Mosni is kéne. Ja meg a szárítót beszedni...de basszus, ahhoz el kéne pakolni a ruhákat is. Majd holnap mosok, ha felkészültem rá.
 - Edzeni. (hahahahahahahahahahahahahahahahahahaha)
 - Hajat mosni (hahahahahahahahahahahahahahahahahahaha)
 - Főzni. Vagyis...még van tegnapelőttről pöri...ledarálom, lesz húsos rakott krumpli.

06:40 - Apa el a dolgozóba
Csönd.
Furcsa.
Vajon meddig tart ez a csönd?
Mennyi időm van még addig, amíg el nem kezdődik a pokoljárás, az invázió, az a természeti katasztrófa, ami a gyermekemmel jár?
Mennyi ideig tudom élvezni ezt a nyugalmat mielőtt felkel a matrica-lány és még kakilni sem fogok tudni elmenni fürkésző szemek nélkül?

06:55 - Huhogás szűrődik le az emeletről. Meglátta a baglyot a falmatricán.
Hülye kutya elkezd üvölteni a kertben, mert egy biciklis vette a bátorságot és eltekert a házunk előtt.
Gyerek: vaú-vaú.

07:00 - Utolsó korty a kávémból.
Kiélvezem.
Emeletre fel. 
Szobájába benyitok. 
Hatalmas mosollyal és ovációval fogad és abban a pillanatban elfelejtek mindent a reggeli gondolataim közül.
Csak Ő.
Csak a Csodám kell nekem.

Kit érdekel a kupi és a perec? <3

Tovább
0

Miért olyan piszok nehéz elengedni a gyeplőt?!



Sokat gondolkodtam mostanság azon generációs problémán, amely a az utánunk következő fiatalok megítélését érinti.

Miért gondoljuk azt, hogy az idősebbek (akár a mi korosztályunk) jobban tud mindent? Milyen jogon szólunk bele a gyerekeink életébe és korrigáljuk folyvást a mozdulataikat, gondolataikat, mintha csak az az egyetlen járható út létezne, amit mi képviselünk és amit mi hoztunk magunkkal?

Miért olan piszok nehéz elengedni a gyeplőt?!

Már kisgyermekkorban elkezdjük a gyerek egyéniségének kacsait levagdosni, hogy tökéletesen bele tudjuk passzintani a társadalomba és természetesen, hogy minket se érjen kritika, hisz mi neveljük a gyermekeinket, neveljük szépen bele a társadalomba. Nem illik se a tévét fogdosni maszatos kézzel, nem illik szétszórni a perecet a földön, nem illik önfeledten játszani és méginkább nem illik gyereknek lenni. 

Persze, szépen lassan meg kell tanulnia mindent ahhoz, hogy a korának megfelelő közösségbe be tudjon illeszkedni, de azt veszem észre, hogy ezt már totyogó korban elkezdik az anyukák, hogy a külső szemlélők el legyenek ámulva a gyermek szociális képességein.

nevelés gyereknevelés irányítás türelem tiltás nem gyerek szülő

Kell nevelni.
A szépre, a jóra, a szeretetre, a jószívűségre és mindezt a leghatékonyabban a helyes példamutatással lehet.
Miért várnánk el olyan viselkedési formát a gyerekünktől, amit mi magunk sem gyakorolunk?!

Kell szigorúnak lenni.
Kell a szigor, ha valami olyat készül tenni, ami veszélyes. Vannak dolgok, amiket Tilos csinálni és ezt nagyon hamar meg is fogja érteni. Tilos rongálni, Tilos bántani, Tilos a konnektorba nyúlni.

Kell a NEM.
Hamar meg kell ismertetni ezzel a szóval, de csak az ő érdekében. Ha meghallja, hogy Nem!  akkor pontosan tudnia kell, hogy az adott tevékenységet rögtön be kell fejeznie. Például a szaladgálást, ha jön az autó. 

Kellenek a szabályok és a határok, de kizárólag a gyermek életkorának és érettségének megfelelően.
Adjuk meg a keretet, amiben a gyerek mozoghat. Ha nem akar öltözködni, akkor tegyük neki kedvessé a dolgot. Engedjük, hogy ő válassza ki, hogy mit akar felvenni. A szabály megvan: felöltözni muszáj, de meg is tudjuk vele szerettetni azáltal, hogy kap választási lehetőséget. Így legközelebb nem hiszti lesz az öltözkdés, hanem egy alkalom a kreativitásának kiélésére.

Adjunk esélyt az egyéniségük kibontakozásának. Legyünk mi az ugródeszka és hagyjuk, hogy rajtunk próbálgassákki magukat. Nem szabályoktól megszeppent ovisokat kell termelni, akik meghajolnak mindig az aktuális "hatalomnak" (óvónéni, tanítónéni), hanem akik majd meg tudják ítélni azt, hogy ki érdemli meg azt a tiszteletet, ami egyébként feltétel nélkül jár mindenkinek, aki nem él vissza vele vagy nem derül ki, hogy egy rongy ember, aki felé továbbá nem kell biztosítani a feltétel nélküli tiszteletet. Viselkedni természetesen akkor is kell, de hát ez a nagy feladata a szülőnek, hogy olyan példát állítson a gyerek elé, amit úgy majdan úgy ítél meg, hogy érdemes követnie.

Álljunk le egy kicsit az irányítással és hagyjuk, hogy a gyerek legyen a kormányos azon a hajón, ami a szülők tengernyi türelmén hajózik. 

Tovább
0

Hogy kommunikáljam gyermekem felé a gyászt?



Mit tegyünk, hogy ne lássa, ne érezze annyira?

Hogy kommunikáljuk neki érthetően a fájdalmunkat miközben épp mi is belehalunk a veszteségbe?

Mit ért meg belőle?

Mit ne tegyünk?

halál gyász gyászoló gyermek gyász és gyerek kommunikáció fájdalom segítség

Ezt a kérdéskört igyekeztem körüljárni és mondanom sem kell, hogy a könnyeimmel küszködtem mikor a témát érintő történeteket olvastam, hiszen én is átéltem minden egyes mozzanatát a mesélők fájdalmának.

A szakírások szolgáltak valamicske fájdalomcsillapítóként, de csak azért mert a tárgyilagosságba nem tudja beleélni magát annyira az ember.

Mit tegyünk, hogy ne lássa, ne érezze annyira?

Fájdalmat elrejteni nem lehet, főleg nem egy olyan személy elől, aki még nagyon érzékeny minden tekintetben. Érzi, hogy másképp vesszük a levegőt, látja, hogy elsősorban nem a büszkeségtől és az iránta érzett szeretettől csillog a szemünk. A komor hangulat és a fájdalom súlya rá is ugyanúgy rátelepszik, mint a felnőttekre, noha pont ezt szeretnénk elkerülni. De nem lehet.

Ő még csak belőlünk táplálkozik. A mi impulzusaink nyújtják számára az alapérzületet, amire épül a napja többi benyomása (bölcsi, ovi, suli, stb..)

Pontosan érzi azt, hogy valami nincs rendben és előbb-utóbb rá fog kérdezni valamilyen formában a maga módján. Vagy bölcsisek esetében előfordul, hogy tükröt mutat nekünk a gyermek és felveszi a mi érzületünket, hiszen mi vagyunk neki a minta és, ahogy eddig is, minket fog utánozni, mert azt hiszi, hogy ez a helyes. Sajnos vagy nem sajnos látens módon sok mindent elraktároz a gyermek abból, amit a szüleitől lát. Többek között innen fogja tudni, hogy hogy kell viselkednie gyász esetén és ezért nem mindegy, hogy hogy kommunikáljuk a gyerek felé azt, ami a családban történik.

Hogy kommunikáljuk neki érthetően a fájdalmunkat miközben épp mi is belehalunk a veszteségbe?

Fontos, hogy a gyermek aktuális világképébe illesszük bele a végességet, a halál jelenségét (ha mondhatom így). Kössük egy korábbi tapasztalatához, ahol már megérezte azt, hogy milyen elveszíteni valami olyat, ami kedves a számára. Természetesen TILOS elbagatellizálni a témát arra hivatkozva, hogy még kicsi. Az ő nyelvén magyarázzuk el neki, hogy mi történik éppen.

A vallásos nevelésben részesült gyermekek itt találkozhatnak az Isten ilyetén elrendelésével, mondván, hogy most Istennek kell segítenie az elhunyt családtagnak (például).

Akik nem szeretnénk belevonni a vallást, azoknak biztosítaniuk kell a gyermekük számára egy olyan világképet, amiben szerepel a halál és a veszteség.

Nagy előnyt jelent, ha a család leül a gyermek nélkül és megbeszélik, hogy milyen támpontokat adjanak ahhoz, hogy a gyermek el tudja képzelni, hogy mi történik. Nem árt, ha egy egységes alapokon nyugvó magyarázattal szolgálnak, mert, ha a nagybácsi így, a nagynéni meg úgy, a keresztszülő meg amúgy felel a gyermek kérdésére, az nagy galibát tud okozni a kis fejében.

Mit ért meg belőle?

Érettségtől függően szinte mindent.

Intuitívak, empatikusak és eszméletlen módon képesek JÓ következtetéseket levonni.

Akkor járunk a legjobban, ha meg tudjuk neki mutatni a mindennapi életben a "halált" kis dolgokkal kezdve (növények, bogarak, kisebb állatok…az élet körforgása) aztán jöhet az öregség, a természet rendje és a komolyabb megközelítések attól függően, hogy milyen érett a gyermek. Sok gyermek jobban el tudja képzelni a halált, ha a biológia aspektusából közelítjük meg neki.

Ők még hajlamosak beletörődni dolgokba, amiken nem tudnak változtatni, PLÁNE, hogy ez még a szülei (példaképei) erejét is meghaladó dolog.

Fontos, hogy mindig őszintén beszéljünk a gyermekkel az érzéseinkről.

Mit ne tegyünk?

A már említett elbagatellizálás nem szerencsés, mert akkor nem tudja összeegyeztetni a szülei fájdalmát azzal a "semmi baj nincs, kicsim"-el.

Nem ajánlatos visszafojtani az érzelmeinket, mert a gyermek úgyis átlát a szitán, mi meg közben felrobbanunk a feszítő fájdalomtól. Ebből azt is le tudja szűrni gyerek, hogy noha baj van, anyuékon még sem látszik, ergo nekem sem kell kifelé mutatnom semmit, mert ezt így kell csinálni.

Ne legyünk túl nyersek sem. Nekik még érési folyamatban van az agyuk és könnyebben megbirkóznak egy kedves, de fájdalmas köntösbe bújtatott történettel, mint egy durva "fogadd el, mert így van" mondattal.

Amennyiben úgy érzed, hogy a feladat meghaladja a képességeidet a történtek után, keress fel egy szakembert. Van TB-támogatott szakrendelés is neurológia/neurózis területén.

Köszönöm, hogy elolvastál.

Remélem, hogy sikerült támpontokat adnom a gyász gyermek felé történő kommunikációját illetően.

Tovább
0

Tabu TV



Persze csak a kicsiknek.

Valahogy megint előkerült vagy még mindig nem lohadt a szakemberek felhívása a lehetőleg TV-mentes gyerekkorra.

Tényleg ekkora a baj? TV-MENTES?! "Hát mi is a TV előtt nőttünk fel és semmi bajunk nem lett" - szokott jönni a válasz.

De. Lett baj.

Már nálunk 80's évek gyermekeinél megkezdődött a TV általi lustaság, noha negyed annyi mese állt rendelkezésre és annak még kevesebb százaléka volt alkalmas a korosztályuknak.

Már nem volt olyan gyakori, hogy a nyár derekán egy kora délutáni napon bekiabáltak az ablakon a pajtásaim, hogy "Gyere, menjünk bicajozni, mert a tegnapi eső miatt egy óóóceánnyi pocsolya van a Napló és a Vezér utca sarkán!"

Ahogy haladtunk előre az időben, jött a Cartoon Network, meg a Nickelodeon, amiket gyakran és szívesebben néztünk ahelyett, hogy kimentünk volna focizni a haverokkal.

Fele annyi szociális tapasztalatról maradtunk le, mint az elődeink.

És hogy mi van manapság?

Na vágjunk bele.

tv gyereknek tv babának mozgásszegény életmód gyerek tv-műsorok baba tv-műsorok káros televízió baba gyerek egészség életmód

Már kifejezetten csecsemőknek "for absolute beginners" ajánlják például a Duck TV-t, ahol nagy állatok/növények/dolgok mozognak lassan miközben énekelnek és noha olybá tűnhet, hogy ez tényleg a gyerekeknek van, ne dőljünk be.

Ez a szülőknek lett kitalálva, hogy kapjanak levegőt a gyerektől. Ami nem is lenne nagy probléma, ha már 3 évesnél idősebb a gyermek. Természetesen akkor sem egésznap és ne minden csatornát nézzen.

Szóval már csecsemő korban elkezdi beszippantani a TV a gyereket, ezzel folyamatos ingernek kitéve őket. Állandó vizuális és auditív befolyás mellett a kicsik idegrendszere annyira le tud terhelődni, hogy komoly viselkedésbeli zavarokat is okozhat.

Ezt komolyan kell venni.

A csecsemőknek első sorban nyugalomra és egyenletes fényelosztásra van szüksége ahhoz, hogy megbarátkozzanak a kintléttel. A sok villódzás és az állandó kommunikáció, ami a TV-ből ömlik hatalmas károkat tud okozni az agy kialakulásában. És ez nem csak az aktív TV-nézőre vonatkozik, hanem passzív befogadóként is idegrendszerkárosító hatása van. Többek között a TV lehet a felelős a pici nehéz elalvását illetően.

Gondoljunk bele, hogy nekik meg kell szokniuk a pocakon kívüli létet és ebből fakadóan szép fokozatosan kell felfedezniük a körülöttük lévő világot. A TV egy másik világba kalauzol minket és azt a világot ráér még megismerniük.

Bevallom a kislányomnak én is bekapcsoltam a TV-t és volt, hogy egésznap ment is, de egyrészt hamar megláttam az összefüggést a nehezen elalvása/pörgése és a TV-nézés között, másrészt hál' Istennek, őt nem érdekelte, nem kötötte le annyira, csak háttérzenének/zajnak ment. De az sem egészséges.

Amióta beleástam magam a témába és teszteltem saját magunkon a TV-nélküliség hatását egy hétig, aminek a férjem annyira nem örült - mert milyen alapon oszthatnék meg veletek olyan dolgot, amit nem éltem át vagy nem teszteltem a saját mindennapjainkon?! Hogy tudnék releváns szereplőként részt venni az internet világában, ha csak azt írom le, amit máshol olvasok?! -, de a következőket tapasztaltuk:

  • Hirtelen minden feladatunkra jutott idő,
  • Olyannyira, hogy még a restanciáinkat is pótolni tudtuk,
  • A gyerek (másfél éves) 2 TV mentes nap után már nem mutogatott a TV-re és nem hozta oda nekünk a távirányítót, hogy kapcsoljunk neki mesét,
  • Már az első TV mentes nap után könnyebben aludt el a gyerek és ez csak még könnyebbé vált napok múlásával,
  • Nem húztuk fel magunkat az idióta reklámok miatt,
  • Nem a TV-műsorhoz igazítottuk a délutáni sétánkat,
  • Nem kellett hallanom minden egyes nap azt, hogy kit öltek meg, kinek a macskáját darabolták fel, melyik párt mennyit lopott, stb…
  • Meghallottam a saját gondolataimat, hogy mosogatás közben nem ment a TV
  • És a legfontosabb, hogy minőségi időt tudunk eltölteni a gyerekkel

Nem azt mondom, hogy nem kell a TV, mert annak is lehet összekovácsoló jellege, ha együtt nézi a család a kedvenc sorozatát, de ne egésznap, állandó jelleggel ömöljön ki belőle a "trágya".

Szakemberek szerint:

  • 1 éves kor alatt egyáltalán ne nézzen TV-t a gyerek,
  • 1éves kor felett is max. 5-10 percet,
  • Ahogy idősödik úgy nőhet ez az időintervallum, amit TV-re szánhat a gyerek, de egy óránál akkor sem javasolnak többet egy nap.
  • Ha már nézi a gyerek érdemesebb tematikusan néznie TV-t.
    Tehát: egy adott mese egy alkalomra. Anya-Apa mellette és kérdés esetén rögtön reflektálni tudnak arra, amit nem ért a gyerek.

Azt is érdemes felrónunk a TV-szegény életmódnak, hogy valószínűleg több sebet és karcolást fog szerezni a csemeténk, de mellette élményeket kap és cukorbetegség-mentes életet alapozunk meg neki. (az öröklött cukorbetegséget nem előzi meg a TV-mentesség)

Ugyanis már több ország még több kutatása mutatott rá a mozgásszegény életmód (TV előtt tespedés) és a későbbi cukorbetegség kialakulási kockázatának összefüggésére.

Persze nem effektíve a TV okoz cukorbetegséget, az csak egy eszköz a nem-mozgás mellett.

Várom a véleményeteket és a reakciókat a témával kapcsolatban, hogy még több tapasztalatot tudjunk megosztani egymással. :)

Tovább
0

Szívás a szoptatás?!



Valójában, igen.

A baba szívással jut a táplálékához, anyának meg azért, mert rengeteg rossz beidegződés és tömérdek társadalmi elvárás mellett kell megélnie az anyaságot. Az amúgy is új helyzet elé állított kismamáknak, akik most kezdik el életük első anyaság-projektjét, azoknak bizonytalanság bizonytalanság hátán, plusz még a család és a rokonok okoskodása és a társadalmi és kulturális elvárásokról nem is beszélve…bizony szívás.

Kevesen látják át a szoptatás, mint az anyától való elszakadás utolsó lépcsőfokának igenis FONTOS szerepét. Az eleddig a pocakban és összkomfortban tengetett 9 hónap után bizony nagy váltás a kinti szoba-fürdőszoba-jobb esetben all-in-clusive ellátás.

A szoptatás csodája, hogy azt a valamit, aminek életet adtál, bizony életben is tudod tartani azzal, hogy bio-szívószálon keresztül eteted. Így kapja meg tőled a maximumot.

  • Kap tápanyagot, hogy a teste fejlődhessen
  • Kap az immunrendszere egy életre szóló védelmet az anyatej által
  • Kap szeretetet, figyelmet és anya bőrét érezheti, ami segít a biztonságérzetének fenntartásához

Szóval, mindenkit biztatok arra, hogy szoptassa kisbabáját és ha tanácsra lenne szükségetek, akkor a következő oldalak lehetnek majd a segítségetekre:

Viszont a szoptatás témakörén belül a nyilvános szoptatás az, amiről a mostani poszt szólni fog.

Indítottam a Facebook közösségi portálon egy szavazást azzal kapcsolatban, hogy bevállalnák-e a nyilvános helyen történő szoptatást.
Túlnyomó többségben voltak azok, akik szerint teljesen elfogadott és támogatni való dolog bárhol és bármikor megetetni a gyermekünket és csak kevesen vélték úgy, hogy ez kizárólag a babára és az anyára tartozik a négy fal között.

Az utóbbi lelki háttere talán abban a fokozott intimitásban keresendő, amely a szoptatás során az anya és gyermeke között szinte izzik.
Nagyon kevesen tudnak akár a saját családjuk előtt is annyira megnyílni, hogy bepillantást engedjenek ebbe a szent szeánszba. Nehezükre esik megmutatni azt a bensőséges kapcsolatot, ami szerintük senki másra nem tartozik. És jól is van ez így, csak tovább tart a háziőrizet, viszont semmiképp nem gondolom, hogy erőltetni kell egy újszülöttel a mászkálást és az ügyintézést, kitéve a gyerek még nem sziklaszilárd immunrendszerét a rá leselkedő baciknak és a sok fénynek, hangnak és hatásnak, amik túlterhelhetik a gyerek idegrendszerét.
Azokkal teljesen más a helyzet, akiknek nincs más választásuk, mint elmenni és magukkal vinni a babát is. A muszáj, az nagy úr és akkor lép életbe, a "Mikor, hol és hogyan intézzem a szoptatást?" kérdésköre. 

Saját vélemény és tapasztalat, hogy nem tudja az ember mindenhol ugyanazt a nyugodt és megszokott környezetet biztosítani a csecsemőjének, mintha otthon szoptatna, ezáltal egyáltalában nem biztos, hogy a kicsi kapható valamelyik pláza közepén az oltári zsivajban az etetésre. Az én módszerem ebben az esetben az volt, hogy indulást megelőzően fejtem le tejet és ha megéhezett a kislányom, akkor a babakocsija óvó közegében elfogyaszthatta azt.
És most jön a DE:

  • Egyáltalán nem volt sem bensőséges, se megnyugtató, hogy nem a megszokott rutin szerint zajlik az etetés
  • Többszöri cumisüveg használattól felléphet az a bizonyos cumizavar
  • A lefejt tejnek már nincs meg az a minősége a tárolás miatt, mintha ciciből inná a pici
  • Ha nem sikerül egy étkezéssel kihúzni a kint létet, akkor csak elő kell venni azt a cicit
  • Ha kimarad egy fejés/szoptatás anyának, akkor a mellek felrobbanni készülnek és ömlik belőlük a tej.
  • Többszöri elmaradt fejés/szoptatás növeli a tej elapadásának felgyorsulását, mivel azt az üzenetet küldi a bent maradt tej miatt pórul járt cici az agynak, hogy nincs már szükség annyi tejre
  • Sokkalta körülményesebb lefejni -> fagyasztani -> kiolvasztani -> magunkkal cipelni, mint csak előkapni a melltartóból a svédasztalt a gyereknek

Szóval, így még mindig nem kerek a történet, mert szót kell adnunk annak a tábornak is, akik nem csinálnak ügyet abból, ha nyílt terepen kell megszoptatni a gyermeküket. Nagyon természetes és az anyai ösztön által minden egyéb más szempontot felülíró cselekedet, hisz semmi más nem érdekli az anyukát csak az, hogy a legjobbat adhassa a gyermekének akkor és úgy, ahogy azt ő igényli. Ezért felvértezik magukat egy kendővel vagy takaróval és amennyire lehet, igyekeznek egy csöndesebb helyre vonulni.


Hál' Istennek már akad egy-néhány olyan bolt vagy étterem, ahol teret biztosítanak az anyukáknak, ha megéhezett a gyermekük.
De ennek ellenére a társadalmunk még mindig nem elég felkészült erre a baba-mama aktusra.

Sajnos eljutottunk oda, hogy abszolút kikopott a köztudatból a mell, mint funkcionális eszköz hétköznapi használata, ma már csak dekorációként illik kirakni.

A minap azon gondolkodtam, hogy mennyire kettősmércével van mérve az intimitás.
Sokkal polgárpukkasztóbb egy az anya mellén fekvő csecsemő látványa (túl sok mindent nem láttatva), mint egy aktust imitáló plakát vagy meztelen modell, akinek ugyanúgy a bimbója el van takarva, mint a szoptatás során az anyukának.

Azt sikerült levonnom a fentiekből, hogy szoptatáshoz való hozzáállás terén prűdek vagyunk és képmutatóak. Ítélkezünk megállás nélkül, mert "mi tudjuk, hogy mit meg hogy kéne csinálnia az illetőnek", noha sok esetben még gyerek sem volt a közelünkben.
Borzasztó önbizalomromboló tud lenni egy amúgyis sok kétellyel küzdő édesanyának, akinek muszáj megszoptatnia a csecsemőjét, ha ítélkező tekintetek hada ostromolja. A megjegyzésekről meg ne is beszéljünk.

Arra biztatok minden édesanyát, hogy ne hagyja, hogy rosszérzés fogja el azzal kapcsolatban, amit a csecsemőjéért tesz éppen. Hallgasson az anyai ösztöneire és felejtse el az összes rosszallást, amit kap(hat).

Szeretném felhívni a figyelmet az empátia és tolerancia gyakorlására, aminek társadalmunk jócskán híján van és nem csak ezen a területen.

Nem tudom, hogy hol keresendő a hiba, ami miatt egyáltalán megvitatni való kérdéssé lett az, hogy merjen-e valaki nyilvánosan szoptatni.

Nevelés?

Oktatás?

Hagyomány/szokás?

Társadalmi beidegződés?

Honnan eredeztethető ennek a természetes és csodálatos dolognak a problémája?

Szeretném, ha megírnátok a véleményeteket, hogy mi lehet a probláma forrása vagy hogy miben látnátok a nézeteltérés feloldását.
Érdekelne még továbbá, hogy kit milyen atrocitás ért amiatt, mert nyílvánosan etette gyermekét vagy épp milyen pozitívan kellett csalódnia ebben a szituációban.

Köszönöm, hogy elolvastál.

 

Tovább
0

Minden, ami anya

blogavatar

Minden, ami az anyasággal, gyerekneveléssel, szüléssel, terhesgondozással kapcsolatos. Minden, ami a megváltozott szerepeket érinti a családban a baba érkezésével. Minden, ami hozzásegít minket ahhoz, hogy egy értékes generációt adhassunk a társadalomnak. Neveljük fel együtt a jövő világmegváltó felnőtteit. :)